Reszkessetek betörők! (valóság kontra Hollywood)

Kövess minket -on és -en!

Hollywood szerepét nem lehet túlértékelni az amerikai kulturális imperializmus arzenáljában.

Samu bácsi már vagy száz éve a Los Angeles-i rémálomgyár közvetítésével ömleszti rá az amerikanizmus nevű szer­vült deviancia éppen aktuális kor- és kórtüneteit (dzsesszmánia, vadnyugati vadromantika, erőszakkultusz, drogpropaganda, hippi-nihil, promiszkuitás, rasszkeveredés, feminizmus, homofília, fehérellenesség stb.) a hálás emberiségre.

Egy darabig én magam is rendszeres fogyasztója voltam az amerikai filmeknek, főleg a krimiknek, de egy bizonyos momentumuk fokozatosan olyan csömört, sőt undort váltott ki bennem, hogy már vagy egy évtizede teljesen leszoktam róluk. Konkrétan az az átlátszóan hazug, szemforgatóan képmutató, botrányosan egysíkú, parodisztikusan groteszk, szánalmasan hízelkedő és gusztustalanul elfogult ábrázolásmód, amely a fekete szereplők esetében érvényesül a 80-as évek, vagyis a néger mint új társadalmi bálvány trónra emelése óta. Lényegében az utolsó amerikai filmek, amelyekben a feketéket még többé-kevésbé realista módon, a valós élethelyzeteiket tükrözve ábrázolták, a Piszkos Harry sorozat Clint Eastwooddal és a Bosszúvágy sorozat Charles Bronsonnal a 70-es évekből. Azóta szinte kizárólag idealizáltan PC-konform szerepekben láthatók, vagyis világmentő vadászpilótaként, matematikuszseniként, wakandai hi-tech civilizátorként, igazságos bíróként és hasonlók.

Mindezt azért bocsátottam előre, mert nemrég történt valami az egyik észak-karolinai kisvárosban, ami életszerűsége, komikus volta és amerikai aktualitása miatt szinte ordít a megfilmesítésért. Ez ugyanis filmsztori a javából, az 1990-es Reszkessetek, betörők! Való Világ-változata, Macaulay Culkin helyett Braydon Smithszel a főszerepben. Történt ugyanis, hogy a 11 éves fehér kisfiú egyedül volt otthon, és éppen telefonon csevegett az anyukájával, amikor három néger kopogás nélkül rátörte az ajtót. (Ez a bűncselekménytípus, az úgynevezett otthoninvázió mindennapos Amerikában, és jellemző módon feketék követik el fehérek sérelmére.) Ezután a banda fővezére, a 19 éves (és már a röhejesen néger keresztneve alapján is könnyen beazonosítható) Jataveon Dashawn Hall a lakásban talált puskával egy faliszekrénybe kényszerítette.

Braydont azonban nem olyan fából faragták, aki megijed három néger árnyékától. Kitört a szekrényből, felkapott egy machetét, és odasuhintott vele Jataveon Dashawn fejére. Jataveon Dashawn (csupán a komikus hatás fokozásáért ismétlem ennyiszer) válaszul ököllel esett neki, de amikor észlelte, hogy sérülése nem gyerekjáték, még ha egy gyerek okozta is, csapot-papot (adott esetben Playstationt és tévékészüléket) hátrahagyva bűntársaival együtt olajra lépett, és meg sem állt az első kórházig. Ezek után magától adódik a kajánkodó kvíz: ki győz? Egy fehér kiskölyök machetével vagy egy felfegyverzett négerbanda? Mivel a válasz egyáltalán nem passzol a fekete szuperhősről szőtt hollywoodi legendához, ebből bizonyára nem lesz film Amerikában.

Apropó! Mi a helyzet az amerikai feketék csatatéren tanúsított „hősiességével” élesben? Ami azt illeti, az első világháborúban mintegy 350 ezer amerikai néger katona szolgált Európában, közülük kilencszáznál is kevesebben hagyták itt a fogukat, szemben az 50 510 harc közben elesett amerikai fehérrel. „Elfelejtettük, hogy az átlag néger begyullad a sötétben, és később rájöttem, hogy ez a vonása alkalmatlanná teszi a katonai szolgálatra” – írta 1920. márciusi jelentésében Charles Clarendon Ballou tábornok, a 92-es néger hadosztály első világháborús fehér parancsnoka. Robert L. Bullard altábornagy, a 2. amerikai hadsereg parancsnoka szerint a fekete katonák „gyávák és (nemi) erőszakoskodók, harcosként reménytelenül alsóbbrendűek”. Az amerikai hadsereg vezérkarának 1946. január 10-i harctéri jelentése szerint a II. világháborúban szolgálatot teljesítő 701 178 néger katona közül kevesebb mint ötszáz (!) vesztette életét harctéri cselekményekben, miközben több mint kétszázezer amerikai fehér halt meg az európai hadszíntéren.

„A második világháborúban, Olaszországban, én voltam az egyetlen parancsnok, aki alá egy tiszta néger hadosztály tartozott a frontvonalon. […] Meg kell mondanom, hogy ez nem valami fényes rekord volt: a 92-es hadosztály ugyanis rossz teljesítményt nyújtott. A legrosszabb volt az összes közül. […] Háborús tapasztalataim arról győztek meg, hogy a harc közben tűz alá vett néger egységek hajlamosak voltak a fegyelmezetlenségre, és a tiszta néger egységeknek százalékosan kisebb volt a veszteségük, mint a fehér egységeké. […] A koreai háborúban ugyanez a sajnálatos viselkedési minta megismétlődött: a tiszta néger zászlóaljak nem állták ki megbízhatóan az ellenséges tűzcsapást, bárhová is tették őket a frontvonalon, meggyöngítették a frontot” – jelenti ki az Amerikai Légió előtt tartott 1956. május 11-i charlestoni beszédében Mark Clark tábornok, a nyugati szövetségesek egykori itáliai, majd az ENSZ-erők egykori koreai főparancsnoka.

Edward Almond vezérőrnagy, a 92-es hadosztály fehér parancsnoka a maga részéről teljességében osztotta felettese véleményét, és javasolta, hogy a hadsereg soha többé ne alkalmazzon négereket harcoló alakulatokban (vö. Thomas E. Ricks, The Generals: American Military Command from World War II to Today, 2012, 152–153. old.). Még az objektívnak maximális jóindulattal sem nevezhető Wikipédia is kénytelen megállapítani a 92. hadosztálynak szentelt szócikkében, hogy „miután folyamatosan gyönge harctéri teljesítményt mutatott, beleértve számos engedély nélküli visszavonulást az ellenséggel való találkozásból (sic), alacsony harci szellemet és lógást, a hadosztályt rossz minőségűnek tartotta mind a német, mind az amerikai parancsnokság, és csak védelmi szerepekre volt beosztva, a dolgok azonban odáig romlottak, hogy végül kivonták a frontvonalból…” (vö. 92nd Infantry Division, en.wikipedia.org).

Ha valaki naivan azt képzeli, hogy ebből a totális lebőgésből aztán tényleg nem lehet néger hőskölteményt kreálni, az téved. Spike Lee amerikai fekete rendezőnek ez a „csoda” is sikerült a Csoda Szent Annában című gagyival. Hollywood ez esetben sem cáfolta meg önmagát első számú kamugenerátorként.

Kövess minket -on és -en!