Rettegtek a vasutasoktól az ÁVH-sok, ezért Recskre kerültek

Kövess minket -on és -en!

Bár a kommunisták rémtettei közül a Magyar GULAG, azaz a recski haláltábor története viszonylag jól feltárt, ennek ellenére vannak olyan történések, amelyek bár Recskhez kötődnek, mégis alig, vagy egyáltalán nem ismertek.

Ilyen annak a közel kétszázötven vasutasnak a tragédiája is, akik megjárták a recski poklot, s akikre a Keleti pályaudvar oldalában lévő emléktábla emlékeztet.

Közismert tény, hogy Recskről nem lehetett szabadulni, az ott raboskodók csak a tábor 1953 őszét történő bezárásakor hagyhatták el a haláltábort. Emellett úgy tartja a közvélekedés, hogy 1953. március 5., azaz Sztálin halála után enyhült a fogva tartás keménysége, emberibbé vált a légkör a szögesdrótokon belül. Hogy ez mennyire relatíve volt csak így, arra jó példa azoknak vasutasoknak a sorstragédiája, akik megjárták Recsket, ám sorsukról máig alig tudni és alig hallani.

Pedig történelmi tény, hogy 1953. március 25-én éjjel országszerte 240 vasutast – többnyire MÁV főtiszteket – tartóztattak le és internáltak. A letartóztatottak közül a férfiak a Recsken működő, Magyar GULAG néven elhíresült haláltáborba, a nők pedig Kistarcsára kerültek. Érdemes kiemelt figyelmet fordítani a dátumra, hiszen ez azt mutatja számunkra, hogy Sztálin halála után is vittek még internáltakat a mátrai táborba. A letartóztatott vasutasokat még a táboron belül is elkülönítették. Szögesdróttal körülvett, bemeszelt ablakú barakkba kerültek, így úgynevezett „belső rabokká” váltak. Részben talán ennek is köszönhető, hogy az ő szenvedéstörténetük még a recski tábor többi foglyához képest is homályban maradt.

Internálásuk hátteréről annyit lehet tudni, hogy szinte mindannyian a vasúti üzletvezetőségeken – többek között Budapesten Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Szombathelyen – dolgoztak a két világháború között. A kommunista államapparátus 1953 tavaszán látta elérkezettnek az időt, hogy egy kiterjedt ÁVH-s akció keretében, egyetlen éjszaka alatt összegyűjtse a korábban bizalmi munkaköröket betöltő a vasutasokat, akiket az akkortájt szokásos, koholt vádak alapján le is tartóztattak.

Azzal vádolták őket, hogy nem illeszkedtek be a kommunista rendszerbe, hogy kommunista vasutasokat és civileket jelentettek fel, illetve szovjetellenes kémelhárító tevékenységet folytattak. Mondani sem kell: ezek a vádak szemenszedett hazugságok voltak. A letartóztatottak ugyanis a német és a magyar katonákat, eszközöket, sebesülteket szállító vonatokat irányították a katonai parancsnokság utasítása szerint.

Mivel valamennyien képzett, szinte katonai kötöttséghez szokott emberek voltak, akik a vasúttársaságon belül szervezett egységet képeztek, tudtak egymásról és segítették egymást. Bajtársias összetartozás jellemezte az üzletvezetőségi dolgozókat, ez pedig már önmagában is elég volt ahhoz, hogy az ÁVH veszélyesnek ítélje és koholt vádak alapján eljárás alá vonja őket. Mint történelmünk eme, legsötétebb korszakában oly’ sokakat, ezeket a vasutasokat is állami szolgálatban, szolgálati esküjük szerint végzett munkájuk miatt, hurcolták meg, teljesen ártatlanul.

Tudni kell azt is, hogy a Recskre internált vasutasok nagy többségét szabadulásuk után már nem vette vissza a MÁV, így a magasan képzett, elkötelezett középvezetést szinte teljes mértékben lecserélték, megbízható kádereket állítva a helyükre. Mivel a későbbiek során sem rehabilitálták őket, az akkortájt dívó társadalmi megítélés szerint megbízhatatlanok maradtak, amellyel nemcsak a vasutas életpályájuk, de személyes életük is kettétört.

Kövess minket -on és -en!