Kövess minket 
-on és 
-en!
Hiába telt le katonaidőm 1945 márciusa végén, leszerelés helyett alakulatunkat Németországba telepítették át. Végcélunk Dessau lett volna.
A határtól már nem is zárt rendben, hanem csoportokat alakítva vágtunk neki az útnak. Leobenben voltunk, amikor bekövetkezett május 9-e, a német fegyverletétel. Megszólaltak a harangok, megszűnt az esti elsötétítés, mindenfelé kigyulladtak a villanyok. Bennünk is felcsillant a remény, hogy mehetünk haza!
Meg is indultunk egy tehervonattal Graz felé. Útközben találkoztunk először szovjet katonákkal: integettünk egymásnak. „Hát ezektől kellett annyira tartani? Milyen rendesek, még vissza is integetnek” – mondogattuk.
Hajnalban érkeztünk Grazba. A Magyarország felé induló vonatot lekéstük. Elindultunk a kihalt, lebombázott házak között. Egy orosz katona mellénk szegődött, intett, hogy menjünk utána. Felnyitott egy ott veszteglő vagont a pályaudvar mellékvágányán. A vagonból különféle ruhaneműt, cipőt, dohányt, cigarettát dobált ki, közben egyre mondogatta: vigyük, vigyük! Jól teletömtük hátizsákunkat, ki mit ért, kinek mi kellett. Az orosz elment.
18Mi a pályaudvaron maradtunk, vártunk a következő vonat indulására.
A katona csakhamar visszatért. Megint intett, hogy menjünk vele, kapunk papírt, amivel hazamehetünk – mondta. Létszámunk közben több százra szaporodott. Elmentünk a város széléig, ahol egy villa kertjében letelepedtünk és várakoztunk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy bekerítettek: orosz géppisztolyos katonák fogtak közre bennünket. Ekkor május 13-át írtunk, négy nappal voltunk a háború befejezése után. Csodálkoztunk, hogy a szovjetek mégis ejtenek foglyokat.
Ezután jött a második meglepetés. Amikor elhagytuk a villa területét, mindenünket elszedték, azt is, amit az állomáson zsákmányoltunk. Vagyis idáig cipeltették velünk a vagon rakományát, hogy aztán rátegyék a kezüket.
Mindez akár nevetséges is lehetne, ha nem volna az a folytatása, ami lett!
Takács Jenő – Budapest
HH 1995/10.
|
|
|
|
|
|
