Kövess minket 
-on és 
-en!
Gyászkeretes emlék marad számomra 1945. március 4. Szülővárosomra, Szombathelyre bombák hullottak, és a pusztulás az ország romvárosai közötti sorrendben a hatodik helyet juttatta...
Hiába süt most a nap, virágzanak a nárciszok, csicseregnek a tavaszt jelző madarak, nekem március mindig visszahozza a múltat, ma is elevenen él bennem minden régi emlék. A fájó sebek nem tudnak begyógyulni. Akkoriban elfelejtettem, hogy Emőke a nevem, mert a hadikórházban, ahol önkéntes ápolónőként dolgoztam, a sebesült katonák csak „testvérkének” szólítottak. Ott láttam először megcsonkított testeket és halottakat. A műtőben első alkalommal elájultam. Parancsnokunk másnap közölte:
– Menjen haza! Maga nem való ide!
– Nem fog többet előfordulni – ígértem –, maradok. Itt segítségre van szükség.
Egy hétig enni sem tudtam, csak tejet, nyers tojást ittam, hogy erőm legyen, nehogy elájuljak munka közben. Nem is volt rá idő. Naponta új szállítmány érkezett a frontról. Már emeletes vaságyakon, a földön, matracokon, szalmazsákokon feküdtek a betegek. Fekete táblára krétával írtam fel a nevüket, rangjukat, életkorukat: 22, 32, 17, 19, 44...
Néha erre sem volt lehetőség: fekete táblát nem volt hova felakasztani, vagy elfogyott a kréta. Érkezett olyan sebesült, aki már beszélni sem tudott. „Névtelen” – írtam a fejlécre, s így vezettem be a veszteséglistára másnap, miután az éjjel meghalt. Szétroncsolt katonaruhájáról még a rangját sem ismerték fel bajtársai.
Éjjel-nappal szolgálatban voltam. Felváltva aludtunk egy-egy órát nővértársaimmal. Néha két lélegzetvétel közt a falnak dűlve álltam, becsukott szemmel, s magam elé mondtam: nem bírom tovább!
– Testvérke – szólított az ágy felől valaki. Súlyos eset volt, tudtuk, hogy meg fog halni. Ágya szélére ültem. Megfogtam forró kezét. – Maradjon itt – kért –, diktálni szeretnék egy levelet. – Papírt és ceruzát hoztam. A haldokló diktálni kezdett: „Drága Szüleim! Mire ezt a levelet megkapjátok...” Istenem! Már nem is tudom, hány ilyenfajta levelet kellett akkoriban írnom: „Drága feleségem és gyermekeim...”
|
|
|
|
|
|
Amikor az állomáson hordágyra fektettük a sebesülteket, hogy a hadikórházba hozzuk, a vagon oldalán megpillantottam egy odaragasztott fehér papírt: „A háború szent, meghalni érte szép és dicsőség!”... Nem volt időm tovább olvasni, sietnünk kellett, mert riadót fújtak, jelzett a sziréna. Az egyik sebesült a fejéhez kapott, leszakította a kötést. Pillanatok alatt véres lett az arca, ruhája... Szörnyű látvány volt.
Fejemben zakatoltak az előbb olvasott szavak: „meghalni szép...” Nem! Nem volt szép, iszonyatos volt!
Néha fél nap szabadságot kaptam, de ha riadó volt, azonnal be kellett mennem a kórházba. Úgynevezett szabadságom alatt ágyamon feküdtem, felöltözve, kezemben egy könyvvel, amelyet csak simogattam, de az olvasáshoz nem jutottam el. Ha behunytam a szemem, láztól csillogó katona szemét láttam, véres, gennyes sebeket, amputált kezeket vagy lábakat. És hallottam a beteg tüdőből kitörő hörgést.
– Julikám!... Julikám!... – sóhajtotta egy sebesült, akinek gránát roncsolta szét testét, s 15 órán át csak felesége nevét hallottuk. Aztán csend lett – meghalt. Julikának én írtam meg a szomorú hírt. Később a kórházparancsnokkal (a hadikórház egyetlen autóján) elmentünk hozzá. Julika 17 éves volt, s gyermeket várt. Átadtuk a férje zsebében talált tárgyakat... és a kitüntetéseit.
Egyszer magas rangú tiszt látogatta meg a kórházat. Feltűnt hibátlan, tiszta egyenruhája, fényesre tisztított fekete csizmája. Megállt az ágyak mellett, kezet fogott a sebesültekkel, vigasztaló szavakat mondott, majd továbblépett.
– Istenem! Miért nem segítesz ezeken? – mormolta maga elé. Én is meghallottam. Ránéztem, arca fakó volt. – Az idegeim... – mondta felém fordulva, és mosolyogni próbált. – Magának egy kis kikapcsolódás kellene, gyermekem!
Emlékszem, hirtelen magam mögé néztem, kihez szól? Engem nevez „gyermekemnek”? Egyenruhám mögött meglátta gyermeki szívem, fiatalságom, 17 évem? Szégyelltem, hogy észrevette fiatalságom. Akkor már egyáltalán nem éreztem magam gyermeknek. Egy idő múlva elfásul az emberi lélek. Megszokja a szenvedést látványát. A részvét, a segíteni akarás megmarad, de belül már nem szenved együtt a beteggel... A halottaktól sem fél többé. Együtt imádkoztunk a tábori lelkésszel, majd elláttuk feladatunkat, és mentünk tovább „szolgálni”.
Keserves, 1945-ös emlékeimet elevenítettem fel. Nem jó rájuk gondolni. Majdnem ötven év múlt el azóta, de sajnos a halál nem vetett véget a háborúknak, az erőszaknak, az embertelenségnek. Mintha olyan mesebeli sárkány lenne, akinek minden áldozat kevés, és az emberi szenvedéssel soha nem tud jóllakni.
|
|
|
|
|
|
Terebessy Emőke – Németország
HH 1998/3.
