Amikor Hitler a vádlottak padjáról vádolta Németország ellenségeit

Kövess minket -on és -en!

A sörpuccs utáni bírósági eljárás akár véget is vethetett volna Adolf Hitler és az NSDAP politikai karrierjének, ám még a per bírája is szimpatizált Németország későbbi vezérének és kancellárjának nézeteivel.

Kilencven éve, 1924. április 1-jén hozta meg a bíróság korántsem tréfás, ám meglehetősen komolytalan ítéletét a Hitler és társai ellen 1923 novemberében megkísérelt hatalomátvétel, a sörpuccs miatt indított perben.

A későbbi vezérrel és kancellárban egy eljárásban állt a bíróság elé Erich Ludendorff, a német hadsereg egykori első világháborús vezérkari főnöke, az NSDAP és annak rohamosztaga, az SA számos vezetője, valamint a puccsban szerepet vállaló, a nemzetiszocialistákkal szimpatizáló müncheni tisztségviselő is. Ugyan a vádlottak egy részét, köztük Adolf Hitlert is bűnösnek találta a bíróság, a puccs kitervelői és végrehajtói győzelemként ünnepelték az ítéletet.

Pedig az eljárás akár véget is vethetett volna Hitler politikai karrierjének. A puccs előtt még csak inkább helyi, bajorországi szinten ismert pártvezérnek ugyanis nem kevesebbel, mint a hazaárulás vádjával kellett szembenéznie. Ezért a weimari rendszerben is életfogytig tartó börtön volt a büntetés felső határa – az osztrák származású Hitler esetében a kiutasítás lehetősége is felmerült.

Azonban főleg Bajorországban, de a szövetségi vezetésben is sokan szimpatizáltak az NSDAP képviselte nézetekkel. Ezért a kormány előbb engedélyt adott, hogy a pert Münchenben rendezzék meg, majd egy Georg Neithardt nevű, radikális jobboldali nézeteiről ismert bírót neveztek ki a bíróság elnökének. A nagyszabású, 24 napig tartó tárgyalás – a vád és a védelem összesen közel 400 tanút idézett be – már csak Ludendorff érintettsége miatt is óriási német, sőt nemzetközi sajtóvisszhangot kapott.

Hitler pedig a főbíró szimpátiáját megérezve (aki hagyta, hogy hosszú, a konkrét kérdésekhez nem kapcsolódó szónoklatokat tartson, a vád tanúinak szavahihetőségét pedig rendszeresen megkérdőjelezte) egyre merészebben viselkedett, és meglátta a lehetőséget, hogy az NSDAP-t hatalmas nyilvánosság előtt minden addiginál szélesebb körben népszerűsítheti.

Az utolsó szó jogán

Adolf Hitler a per végére vádlottból már szinte vádlóvá lépett elő, az első világháború végén forradalmat kirobbantókat, a köztársaság vezetőit szidalmazta, és kijelentette, hogy őket nem a bíróság, hanem a történelem örök ítélőszéke hivatott megítélni. „Egy vezetésre született embert nem kell kényszeríteni. […] Az embernek, aki úgy érzi, a sors akarata, hogy vezesse népét, nincs joga azt mondani: »Ha akartok engem és hívtok, akkor beleegyezem.« Nem! Kötelessége, hogy előre lépjen” – szónokolta az utolsó szó jogán.

Ludendorffot felmentették, Hitler és a többi elítélt a lehetséges legenyhébb büntetést, öt év börtönt kapott. A landsbergi fegyházban látogatókat fogadhatott, özönlöttek hozzá a levelek, miközben ő a Mein Kampf sorait diktálta Rudolf Hessnek. Alig fél évvel később a bajor legfelsőbb bíróság eltörölte büntetésének hátralevő részét. Ugyan ekkorra a köztársaság némileg megszilárdult, az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság idején Hitler és az NSDAP a per során szerzett ismertséget is felhasználta, hogy Németország egyik vezető politikai erejeként léphessen fel.

Kövess minket -on és -en!