Kövess minket 
-on és 
-en!
Az 1945 januári fogságba esésem után, többedmagammal a Volga közelében, Talicinban kötöttünk ki. A lágerben már sok száz magyar hadifogoly tartózkodott.
Nem sokkal megérkezésünk után munkára is fogtak bennünket: tőzeget kellett kitermelnünk. Századosig bezárólag a tiszteknek is dolgozniuk kellett. Belőlük állítottak össze egy 100 fős munkacsoportot, amelynek – szlovákul beszélvén – mint zászlós én lettem a tolmácsa. Ez a csoport már komplikált munkát is kapott: szakma nélkül házakat épített, kályhákat rakott össze stb. Vezetőnk – Rubcovnak hívták – emberségesen bánt velünk. Volt köztünk egy református lelkész is, aki a testileg és lelkileg elfáradtakat biztatgatta, vígasztalta.
Nemsokára ismét dolgunk akadt a tőzeggel. Egy 60 tonnás vagonból kellett a megfagyott tőzeget kirakni. A meghatározott normát teljesíteni lehetetlen volt. Szót emeltem ellene, amit valaki besúgott a parancsnokságon. A láger politikai tisztje magához hívatott, felelősségre vont és megfenyegetett: ha a lázítást nem hagyom abba – agyonlő.
1946 őszén kihirdették, hogy Sztálin parancsa szerint a hadifogoly tisztek nem kötelesek dolgozni, de önként vállalhatnak munkát: 10-12 bajtársammal együtt jelentkeztem kolhozmunkára. Én a kolhozelnökhöz kerültem, ott is laktam, velük is étkeztem. A házigazda vacsora előtt a szoba sarkában felállított ikon előtt háromszor keresztet vetett, csak ezután ült asztalhoz.
Még a tél beállta előtt az orankiai táborba kerültem. Ezt büntetőlágerként emlegették. A több ezer hadifogoly között láttam egy magas rangú német tábornokot is, aki sokat sétálgatott, de senkivel sem állt szóba. Paulus tábornokra gyanakodtam. Egy idő múlva elvitték, többé nem láttuk... 1947 szeptemberében tértem haza.
Rudnay Károly – Gödöllő
Hadifogoly Híradó 1995/10.
|
|
|
|
|
|
